• bagolyságom története

    bagolyságom története

    világ életemben bagoly voltam. már gyerekkoromban később keltem, mint a többiek és este is sokkal később lehetett csak ágyba parancsolni, mint az átlag gyerekeket.
    emlékszem, a nyári szüneteket nem kis részben azért szerettem, mert tovább lehetett fent maradni: már 10 évesen is éjfél körül feküdtem csak le, elég nagy közelharc árán, és imádtam az éjszakai filmeket meg sorozatokat nézni, ami felnőtteknek szóltak. augusztusban nem győzött anyám kicsit a normalitás felé terelni, mert szeptembertől lehetett megint hajnalban kelni…

    a koránkelés számomra mindig is egy rémálom volt, ha nulladik órám volt, az fizikailag fájdalmat okozott és semennyire nem tudtam odafigyelni: ezért volt nagyszerű ötlet 11.-ben az emelt szintű töri órát betenni reggel 7-re. csókoltatom azt, aki kitalálta… -.-

    a késő délutáni órákon, illetve a suli utáni foglalkozásokon (kresz és elsősegély) viszont meglepően frissen vettem részt este 7-kor, 8-kor is. ahogy a középiskolai, majd aztán az egyetemi előkészítőkről is ilyen emlékeim vannak, szintén estébe nyúló tanulással.

    ehhez képest mindig mindenki mindenhol a korán kelést erőlteti. mintha csak az lenne a járható út és ha nem vagy már reggel 5-kor talpon, akkor bizony el is basztad a napod és egy semmirekellő vagy. pedig jelenleg is azt veszem észre magamon, hogy érdemi munkát én olyan du. 2-től kezdődően tudok inkább végezni, akkor vagyok elememben, akkor haladok a leggyorsabban, sőt, talán 5 után még inkább, de persze a „kilenctőlötig” munkarend nem segít ebben. néha inkább hatig dolgozom, hogy befejezzek valamit és akkor másnap nyugisabban indul a reggelem.

    sokáig ezért a reggeleket nem is szerettem, mert úgy éreztem, rám van erőszakolva valami, aminek nem tudok megfelelni. ma már szeretem a reggeleket, csak meg kell tanulnom, hogy mást találjak benne, mint a pacsirták. én a nyugalmat keresem, a lassú ébredést hosszú kávézással, miközben írkálok a naptáramba vagy színezek, vagy más, nyugis, önreflektív tevékenységet végzek. kell nekem idő, hogy az éjszaka után megérkezzek magamba, a testembe újra. ez így furán hangzik, de nagyjából ezt érzem a dologgal kapcsolatban.

    mivel itthonról dolgozom, és konkrétan egyáltalán nem kell bejárnom sehova, tudom kicsit úgy alakítani az életem és a munkám, hogy nekem kényelmesebb legyen, még ha nem is teljesen. az elején az volt a legnehezebb, hogy annyira kifacsart szellemileg a munka, hogy hiába lett este és lehetett volna más dolgaimmal haladni, egyszerűen nem volt már agyam semmihez, kb. bedőltem az ágyba, hogy aztán másnap alig bírjak felkelni. kicsit normalizálódott a helyzet azóta, úgyhogy lassan kialakul némi egyensúly, a reggeleim nyugisabbak, az esték produktívabbak munka után is.

    nagyon érdekes egyébként, mennyire belénk nevel a társadalom valamit, aminek mi lehet, hogy nem is tudunk megfelelni, ezért nem érezzük magunkat alkalmasnak bizonyos dolgokra, amik pedig nekünk természetesek és az, ahogy mi szeretnénk csinálni a dolgokat, arra meg úgy néznek, mintha valaki deviáns lenne. pedig csak másképp működünk. nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás társadalmi szinten, de ennél egyszerűbb dolgokat sem sikerül megugrani, szóval azt hiszem, semmi… mindenki ki kell, hogy tapasztalja maga, mikor a legaktívabb, aztán az már a szerencsén múlik, tudja-e ehhez igazítani a napjait.

    kapcsolódó hívószó

  • megváltoztatható-e a múlt?

    megváltoztatható-e a múlt?

    ha valaki azt kérdezné tőlem, életem melyik óráját tekerném vissza, nem onnan fognám meg a dolgot, ahonnan legtöbben. nem egy emlékbe mennék vissza. pedig vannak olyan dolgok, amiket talán jó volna újraélni…

    mint például az első karácsonyunk, miután ide költöztünk. 4 éves voltam, és egy kis seprűkészletet kaptam. a legolcsóbb, legyegyszerűbb játékom volt, a legszebb emlékem mégis ehhez kapcsolódik. mert azon a szentestén együtt játszottunk: anyu, apu, én. nem volt semmi, csak az együtt töltött idő, a nevetés, az önfeledt óra. vagy órák. nehéz megítélni, gyerekként pedig minden hosszabb időnek tűnik. ez volt szerintem az egyetlen alkalom, mikor azt éreztem, hogy a szüleim szeretik egymást és engem. ott viszont éreztem és elhittem ezt. azóta is ilyen karácsonyra vágytam, ennek ígéretével vártam az újabbakat. de többé sosem lett ilyen.

    vagy választhatnám az utolsó jó emléket apámmal, mikor hármasban elmentünk a ligetbe, mint egy család, csónakáztunk, aztán apámmal fociztunk, együtt voltunk. nem volt persze ez már bőven önfeledt, apám akkor már elég keményen ivott, ez pedig azon ritka alkalmak egyike volt, amikor józan volt. azt pedig akkor még nem tudtam, hogy talán az utolsó alkalom. egy hónap múlva ugyanis meghalt. amiért újraélném kicsit az itteni egyik órát, az ez a tudás. hogy most már tudom: az volt az utolsó ilyen. amikor benne voltam, mégsem volt olyan jó: amikor fociztunk, odajött egy kisfiú és nem szerettem volna, hogy ott legyen. azt akartam, hogy apám csak rám figyeljen, mert olyan kevés jutott nekem így is belőle. nem akartam megint valakivel megküzdeni érte, ha épp a piával nem kellett. ahogy egyre inkább visszagondolok, lehet, ezt mégsem élném újra.

    foghatnék persze egy koncertet is, több olyan van, amit szívesen újraélnék, leginkább talán életem legmeghatározóbb koncertjét élném újra, a 2015-ös kasabian sziget-koncertet. az első egy óra elég is lenne, a csoda úgyis akkor történt meg.

    viszont ahogy írok ezekről, valamilyen szinten újra is élem őket, velem vannak, bennem vannak, így ha nem is teljesen, de valamelyest újraélhetőek emlékezéssel. ráadásul nem változtatna semmin az újraélésük. a 4 éves kori emlékem újraélésével nem változna meg a gyerekkorom, ahogy az utolsó ligetes délután sem mentette volna meg apámat. ugyanígy meghalt volna. mert meg akart halni. erre is később jöttem rá.

    kicsit depresszív lett ez az írás, így most át is térek arra, mit élnék akkor ezek helyett újra, ha tehetném. van egy óra az életemben, ahova ha visszatekerhetném az életem és máshogy döntenék, talán az azóta tartó egész életem megváltozna. kicsit nehéz erről írni túl sok konkrétum nélkül, de azért megpróbálom.

    volt az életemben egy momentum, amikor megtörténhetett volna egy nagy találkozás. valakivel, akivel biztosan tudom, hogy találkoznom kell, de a hely és az idő eléggé ellenünk dolgozik. történt egyszer, hogy én éppen eléggé kétségbeesett voltam és eldöntöttem a racionális elmémmel, hogy nincs esélyünk azon a napon találkozni. otthon maradtam és mivel fizikailag fáradt és mentálisan kimerült voltam, lefeküdtem aludni. de nem ment az alvás, nagyon ideges voltam mégis valamiért és nem tudtam lenyugodni. ekkor még mindig nem jöttem rá, hogy ez egy jel magamnak magamtól, hogy induljak el otthonról. nem mentem sehova, és nem történt meg a találkozás. aztán már estére kiderült, hogy ha elmentem volna oda, ahova egyébként mentem volna, ha nem győzöm meg magam az ellenkezőjéről, esélyünk lett volna a találkozásra.

    ha nem is kísért a dolog, de azóta is sokszor eszembe jut, hogy talán saját magam szabotáltam azon a napon. persze hiszek abban is, hogy vannak rossz időpontban történő találkozások, amik talán többet ártanak, mint használnak, én pedig akkoriban nem voltam jól lelkileg. mégis… a lelkem valamiért azt akarta üzenni, hogy menjek.
    igaz, arra sincs garancia, hogy ha elindulok, találkozunk és lehet, csak még inkább padlóra kerültem volna, ha elkerüljük egymást… de jó lenne, ha újra megpróbálhatnám.

    több év eltelt már azóta és szeretném azt hinni, lesz még esélyem. esélyünk. hogy ezekre az évekre szükségem, szükségünk volt. de minden eltelt évvel nehezebb ebben hinni.
    szóval én ezt az órát élném újra. mert azt hiszem még egy máshogy végződő találkozás is jobb lett volna, mint ez, ahol most vagyok. de talán csak túl sötéten látom ma a dolgokat…

    kapcsolódó hívószó

  • jegyzetek londonból

    jegyzetek londonból

    amikor évekkel ezelőtt angliába, még pontosabban londonba utaztam, abban az egyben voltam biztos, hogy vinni akarok valamit, amibe ha gyorsan és kapkodva is, de lejegyzetelhetek mindenféle napi történést. hol azt, merre jártunk, miket láttunk és csináltunk, hol pedig azt, milyen érzések fogtak el. ez pedig mindenképp fizikai füzet kellett, hogy legyen. ezt tudtam.

    ahogy az lenni szokott, a megoldás inkább engem talált meg, mint hogy tudatosan készültem volna rá. egy kedves ismerőstől kaptam egy mini füzetet, ami a7-es, így zsebben elfér és rókák vannak rajta. nagyon megtetszett már akkor is, de nem tudtam, mit kezdjek vele. ahogy viszont közeledett a londoni út, egyértelmű lett a sorsa, jött velem mindenhova.

    kicsit mókás, mert összesen 4 napot voltam csak londonban, de ahogy sejtettem, akadt írnivalóm. jegyzetszerűen lekapartam, merre jártunk, mit láttunk, ami azért jó, mert nem emlékeznék már mindenre, amerre megfordultunk.

    ami viszont ennél is érdekesebb: az érzések. nagyon készültem rá, mindig is nagyon szerettem angliát és vágytam arra, hogy egyszer eljussak oda. mégis kicsit vegyes volt az egész, mert bár tetszett, de mégsem volt semmi igazán új. olyan volt, mintha mindent, ami ott volt, már láttam, tapasztaltam volna. ismerős volt minden, az illatok is, a helyek is, mintha… éltem volna már ott.

    őszintén szólva azóta is kísért a dolog. annyira belémégett az, ahogy ott akkor a tavaszi fények játszottak, hogy mindig, amikor hasonlóak a fényviszonyok itthon, én azonnal angliában érzem magam. azt hittem, ez majd elmúlik, de nem enyhül. pedig ez az út lassan 10 éve volt, 2017-ben…

    kapcsolódó hívószó